Ezt a blogot 2010. szeptember 11-én ünnepélyesen bezártam.

Ha továbbra is kíváncsi vagy életem alakulására, ITT követheted.

Köszönöm az eddigi figyelmet!



2010. május 29., szombat

terzo giorno

Ma nagyon jó kedvem volt, amikor munkából hazaértem.
Eleve mivel nem is voltam fáradt, jó kedvem volt, de mivel jó kedvem volt nem is voltam fáradt.
Részben azért nem voltam fáradt mert reggel csak a buszmegállóig mentem bringával, ahol a bicót a busz csomagterébe rakatva szállíttattam. Igen, itt lehet ilyet és nagyon jó. Még külön jegyet sem kell neki venni.
Szóval ma is egész nap Samuellel (az 50 éves örmény bácsival) csiszoltuk illetve lakkoztuk a Falice fedélzetét. Sokat kellett várni amíg szárad a festék, meg amúgy is azt mondta nekem a csávó sokszor, hogy most ne csináljak semmit. Ez kicsit szarul esett, mert várni unalmas (najó, nem egy ilyen környezetben) és azt a benyomást keltette, hogy nem tetszik neki, ahogy dolgozom. Pláne azzal, hogy amikor ő már kész volt valamivel, akkor kivette a kezemből amit éppen csináltam és azt mondta, hogy pihenjek, ő majd befejezi. Aztán mivel ő is sok szünetet tartott beszélgettünk és elmesélte (mert kérdeztem), hogy sokakat vett már fel a főnök, akiket aztán 1-2 hét után el is küldött mert nem tetszett neki, ahogy ők dolgoztak. Bennem pedig egy egész összeesküvés elmélet alakult ki, hogy 1. Samuel azt mondja, hogy lassan dolgozok 2. nem dolgoztat 3. A főnök 2 napja nem fizetett nekem 4. elég könnyen kirúg embereket. Attól féltem már, hogy arra próbálnak játszani, hogy dolgoztatnak kicsit, aztán elküldenek fizetés nélkül.
Főleg, hogy amikor befejeztük a hajót 5 óra körül akkor még egyedül ott kellett várnom a főnökre, nem mondta, hogy miért.
Azt hittem még valamire meg akar kérni, de ennek ellenére mikor megérkezett vidáman megkérdezte, hogy jól dolgoztam-e. Mondtam, hogy megcsináltam mindent amit kértek, jöjjön nézze meg. Erre szó nélkül kifizetett. Kérdezte, hogy akarok-e dolgozni holnap (szombat) is. Mondtam hogy ja. Azt mondta, hogy jó, akkor jöjjek egy órával később, hogy kicsit tovább aludhassunk és majd odaadja a mindenhovabelépnijogosítós mágneskártyámat. Ezután mondta, hogy most pedig mehetek haza mert ma már nincs semmi tennivaló.
Hazafelé pedig még egy bicikliutat is találtam, amin jobb menni, mint az országúton, mert szebb a környék, nyugisabb és nincsenek rajta autók.
Most pedig megyek aludni, mert holnap azért mégiscsak 10kor már dolgozok.
Ezek élőben sokkal nagyobbak. Olyan 15 méteresek.
Ő a legnagyobb, 17 méter. A szemem láttára kötött ki. Tök jó volt!:)



Nincsenek megjegyzések: