Attila in Duino: PW Élmény

Újra Duinoban vagyunk. Ma érkeztünk meg.
A tegnap délutánom vicces volt. Egyedül én voltam így ezzel, és ezért talán még jobban nevettem rajta. Kárörvendő lennék? Szerintem csak cinikus.
Szóval a lányok (Kinem, Kristjana és Rosalba)

be akartak menni Potenzába délutánozni. Örültem neki. Mentünk. Kezdődött:
A vonat meg-meg állt 10-20 percekre a semmi közepén. A vonatok már csak ilyenek én olvastam a Rokonokat tovább meg hallgattam a muzsikámat. Igen ám, de a lányok (főleg Rosalba) elkezdtek elégedetlenkedni és pánikolni. Rosalba ismét panaszkodott, hogy milyen szar ez az ország ("Ilyen is csak Olaszországban történhet."). Ezen is már csak mosolyogtam, hisz 4ünk közül övé a legfejlettebb ország. "Sosem érünk oda, biztos baj van a vonattal, veszélyes, inkább hívjuk fel anyucit telefonon, hogy jöjjön értünk autóval." Azért ebbe már közbeavatkoztam, és végül együttes erővel sikerült lebeszélni Rosalbát a szülők újabb ugráltatásáról.
Megérkeztünk duplájára nyújtva az 1 órás utat. Elindultunk a város közepe felé, ami egy dombtetőn volt. Ezt a kis sétát is borzasztóan éltük meg, viccesek ezek a lányok. Amikor megemlítettem, hogy a mellettem sétáló néni a nagymamánk lehetne, akkor kicsit elhalkultak.

A főtér közepén egy kis jégpálya volt fölállítva. Tudtunk róla, sőt főleg ezért jöttünk. Az a gonosz vonat miatt már csak 1 óránk volt, tehát ha el is kezdenénk korizni sem tudjuk lecsúszni az egészet. Részben emiatt én nem erőltettem volna a korizást. Részben pedig, mert valahogy féltem tőle. Olyan ez, mint amikor odaadnak egy országúti kerékpárt, hogy na ezen ugrálj hátsókeréken. Ezért nem a vitorlázást választja sportfoglalkozásának a világbajnok Urska és ezért elégedetlenkedik az országos bajnos Ajla az iskola downhill síléceire. Egy szóval féltem, hogy profizmusom nem tud érvényesülni a kölcsönzős korin, és az egészből csak egy olyan unszimpatikus szentségelés lesz, mint amikor törött vázzal bemutatóztam (tudtom nélkül); egy rossz élmény tehát. Na, de ismét legyőztem makacsságomat és azt mondtam, hogy én veletek vagyok, ha ti mentek. Nagyon kritikus voltam a korival szemben és az első néhány körben nem is figyeltem másra csak arra, hogy mik a hibái. Éle nem volt, az 1x biztos, meg hát lötyögött is, de legalább nem nyomott. Viszont arra lettem figyelmes, hogy amíg én a lábaimat nézve körözök, forgok, farolok, mozgok az embereknek is feltűnt a lábam mozgása és fülemet sorjában ütötték meg az elismerő szavak (bravo). Kicsit fel is bátorodtam tehát megálltam körülnézni. Most hogy végre utolért így meg is szólított egy csaj valamelyik suliból, ahol voltunk előadást tartani. Még a nevemet is tudta. Egy barátnőjével volt, aki egyből szakmai (kori) tanácsot kért, úgyhogy meg is volt a hátralévő programom.

A végére egész jól bele is jöttem, még estem is párat a lányok hatalmas örömére. Egy kissrác aranyos volt, odajött hozzám és mondta "Ma tu sei inglese?" (De te angol vagy?).:)
Megnéztem az órámat 19:20. Rosalba azt mondta, hogy félkor megy a vonatunk, úgyhogy emlékeztettem is őket, hogy jobb volna talán elindulni. Indult a következő pánikroham:
Hol van Kristjana? Ő ugyanis inkább kievickélt a jégről 10 perc után és elment sétálni. 5 perc alatt meg is találtuk, akkor most szaladjunk. Örültem én ennek, hogy végre szaladgálunk kicsit, de a többiek egy újabb tragédiaként fogták fel. Jajj de elfáradtak, borzasztó. Az állomáson kiderült, hogy nem is 30kor jön a vonat, hanem 37kor, tehát akár sétálhattunk volna is. A lányok siránkoztak, én nevettem rajtuk, és szentül állítottam, hogy márpedig szerintem jó volt futni egy kicsit. Ezen Kinem felkapta a vizet és bejelentette hogy ő asztmás. Gratulálok bmeg, jókor mondod. A lányok elkezdték marni egymást és eszembejutottak valakinek a szavai, hogy miért nem jó külön fiú és külön lány pizsamapartit rendezni: Mert ha sok fiút összezársz, akkor büdös lesz, de ha sok lányt összezársz akkor veszekedni fognak.
Erre gondolva megpróbáltam megbékíteni őket, és vázolni, hogy Kristi miatt elbtunk 5 percet, Rosalba 7 perccel jobban siettetett minket, Kinem pedig legközelebb előre szól, hogy asztmás és nem tud futni, vagy előbb elindul.
Na jó, de már 40 van és hol a vonat? Még mielőtt megint egy egész összeesküvés elméletet alkotnának az olasz kormányról inkább megkérdeztem valami pocakos vasútkezelő bácsit, hogy mikor jön a vonat.
"Jah, hát nem tudjátok? Ma nincs vonat. Itt mondogattam az embereknek, hogy busz van helyette. Szaladjatok, hátha még nem ment el." Szaladtunk de bizony az már el ment.
Így hát Rosalbából megint előbújt a méreg, mint szög a zsákból. Még nekem is meg kellett vakarni a tenyerem olyan stílusban kezdett el pörölni a bácsival, aki amúgy valóban egy fasz volt. Hasztalannak láttam a "cscscs, easy, piano, calma, tranquilla..." szavakat, hogy megfékezzem Rosit, ezért talán életemben először felkiáltottam "Beviamo un caffe!" (Igyunk egy kávét!) és besétáltam a bárba. Tervem működött, a lányok követtek.
-Mikor jön a következő? - kérdeztem
-9kor, de már úton van apu értünk - felelt Rosalba
Ez volt a kegyelemdöfés, de úgy éreztem, hogy most már bántó lenne, ha emiatt is csak kinevetném, úgyhogy bedugaszoltam a fülem zenével és befordultam olvasni. Csakugyan ott volt a megmentőnk 20:30kor.

Este egy "házibuli"nak meghirdetett baráti találkozóra mentünk, ahol ismét a kártyám mentette meg a hangulatot. Most azonban nem trükköket mutattam, hanem a legjobb táboros játékot, a kent-kupét tanítottam meg nekik.

Úgy álltam neki a Project Weeknek, hogy most csak sodródni fogok az árral, különben megint az lesz, hogy mindenbe bele akarom ütni az orromat és összetűzéseim lesznek. Azt hiszem nagyjából sikerült ehhez tartanom magam, de ahogy mondják, az alma nem esik messze a fájától. Azt hiszem most nagyjából sikerült megtalálni a kellő összetételt. Nem voltak konfliktusaim. Mindenhol pozitív visszajelzéseket kaptam személyemre, néha túl sokat is. Ami jó volt az az, hogy bebizonyítottam magamnak hogy habár itt, vagy akármilyen összeszokott közösségben beszürkülhet a személyiségem és a kedvem is a hétköznapokban, de ha bedobnak egy új terepre, mint halat a tengerbe, akkor azért mégis csak megállom a helyem, és tudok érvényesülni. Kell a szabadság.

Remek élmény volt ez a Basilicata Project Week. Remek emberekkel találkoztam. Köztük a diákokat emelném ki, akik mindig olyan érdeklődéssel és barátsággal, segítőkészséggel fordultak hozzám/hozzánk.
A legnagyobb köszönet természetesen Rosalbának, Maddalenának, és mindkettejük szüleinek jár.