Mindjárt indulunk, avagy a búcsúk

Most kezdődött el kiutazásom napja. Könnyebben ment eddig a pakolás, mint gondoltam. Máris elcsendesedtek a szüleim. Anyukám az utóbbi napokban kb minden étkezés után sírt. Persze a nagy bömbi majd Duinoban lesz, ahova kivisznek kocsival. Sajnálom szegényeket, de hát ez így van jól.

Reggel bementem elbúcsúzni a középiskolámtól ( a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba). Nagyon sokat köszönhetek nekik. Bevallom, év elején azt hittem, hogy mint sok más iskola, a kisujjukat sem fogják mozdítani, annak érdekében hogy egy jó tanulójuk lényegében elhagyja az iskolát. Utólag szégyellem, hogy ilyet mertem gondolni. Álmomban sem sejtettem, hogy ennyi támogatást fogok tőlük kapni. Megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem nekik, hogy tanítottak engem és minden egyebet, amit értem tettek, az érdeklődést, a segítséget... Amennyiben nem történik valami nagy gáz (pl kirúgnak), úgy valószínű, hogy tanórai, iskolai keretek között nem fognak többet tanítani engem. Remélem olvassák ezeket a sorokat. Az őszinte jóakarást láttam legtöbbjükben és ez egy ritka dolog a világban sajnos. Elkezdtem felsorolni a neveket, de rájöttem, hogy tulajdonképpen felesleges felsorolnom az egész tanári kart. Kinek inge vegye magára! ;)
Utána a Gábor-iskolát mentem búcsúztatni, nameg drága Kati nénitől kaptam népviseletet.Köszönöm azt is.:)
Aztán fodrásznál voltam. Köszi Viki! Szerintem úgy nézek ki, mint egy katona, de állítólag ez nem így van:)
Végezetül meglátogattam a családom egy részét.
Sajnos pl a barátokra nem maradt időm, mert pakolnom kellett itthon.
Tulajdonképpen nem értem minek verem ezt ilyen nagy dobra, hisz csak 2 hónapra megyek első körben...
Csodálkozom rajta, de nincs bennem az az izgatottság, ami a táborok előtt szokott. Nyugodt vagyok és álmos. Mondjuk a gyomrom kb akkora, mint egy teniszlabda.
1 órája írom ezt a bejegyzést...
Jóéjt...