Emlèkszem egyszer mèg az èv elejèn èppen visszafelè tartottunk az iskolàba, amikor feltunt, hogy az egyik csoporttàrsnom szomorkodik valamit. Kèrdeztem "Mi a baj?". "Semmi csak ilyenkor amikor làtom oket olyan rosszkedvu leszek mindig." Azt feleltem:
"Nem szabadna rosszkedvunek lenned. Nem tehetunk rola, hogy ok olyanok, amilyenek. Maximum konnyithetjuk èletuket azzal, hogy segitunk rajtuk. Inkàbb elègedettnek kène lenned magaddal, mert mi csak jot teszunk nekik."-Egy enyhe mosollyal jelezte, hogy elègedett a vàlaszommal.
Buszke voltam rà ès onmagamra is.
Ime pàr kèp. Mivel igy kèpek alapjàn elèg nehèz eldonteni, hogy ki melyik felèt kèpviseli a csoportnak (segito vagy segitett), irok rovidke kommenteket.
O ugyan testileg hibàtlan agyilag abszolut 0. Nem beszèl semmit, habàr a legutolso alkalommal mintha egy ciao-t a fulembe hadart volna. Elèg meghato volt.
Hàt ennyi volt idèn a Social Service. Habàr maga a feladat gondolata nem a kedvencem volt, jobb embereket korulottem nem is kivànhattam volna. Ezèrt aztàn tobbnyire àtszorakoztuk az egèszet (persze produktivan) ès alig vàrtuk a kovetkezo alkalmat. Az olasz gyakorlàst meg sem emlitem.
Remèlem jovore ismèt mehetek Maxxel, de vsz ha lesz lehetosègem valami gyerekekkel foglalkozo cuccot vàlasztani, akkor inkàbb oda fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése